A KL9 előretolt állomás úgy lógott az űrben, mint egy rozsdás ígéret. Folyosóit száz különféle faj duruzsolása töltötte meg, akik megpróbáltak egymás mellett létezni. Aria Ven régóta megtanulta, hogy a túléléshez le kell hajtania a fejét és érzelmeit mélyebbre kell ásnia, mint az állomás legmélye. Az emberiség még mindig új volt itt, a puhatestű furcsaságok, akik belebotlottak egy galaxisba, amit jóval azelőtt formáltak fogakkal és karmokkal, mielőtt az ember felfedezte volna a tüzet.
Orvosi felszereléseket vitt keresztül az alsó-piaci kerületen, mikor meghallotta a fájdalmas jajveszékelést, ami késként hatolt át az idegenek bábeli hangzavarán.
Aria léptei lelassultak. A tömeg ösztönösen szétvált előtte, kihagyva egy szabad helyet, amit senki nem kívánt betölteni. A közepén egy kis alak feküdt, nem nagyobb, mint egy emberi gyerek. A bundája ezüstös kék volt, amit a vére beszennyezett, miközben gyűlt sérült teste alatt. A szemei tétován messzire néztek, légzése felületes volt és néha kihagyott.
Fent az állomás fényei vibráltak, amik táncoló árnyékot vetettek. Aria egyből felismerte a fajt. Vorkathik, a külső területek domináns ragadozói. Harcosok, akik csatára születtek, akiknek becsületkódexét sérüléseik nyoma mutatta. Birodalmuk 17 civilizációt kényszerített térdre, mielőtt a Galaktikus Tanács nagy nehezen békét tudott közvetíteni.
Nem bocsátottak meg, nem felejtettek és nem tűrték a gyengeséget. Aria látta őket, ahogy gyülekeznek a piac szélén. Vorkathi harcosok, 2 m-es testüket ünnepi páncél borította, ami feketén csillogott. Mindegyiküknél fotondárda volt, olyan fegyverek, amik egy csataűrhajó páncélján is nyomot tudtak hagyni. Arcukat eltakarta a sisak, melyeket úgy alakítottak ki, hogy hasonlított ősi zsákmányaikra.
Aria érezte, ahogy nézik a haldokló kölyköt - és őt. A kölyök egy emeletről esett le - a tanúk úgy mondták, baleset volt játék közben. De a balesetek nem mondtak semmit a vorkathiknak. Egy kölyök, aki nem volt képes egy esést túlélni, gyöngítette a falkát. Ez olyan törvény volt, amit vérbe és csontba véstek sokezer meghódított világban.
Aria keze megfeszült tartozék dobozán. Minden ösztöne azt súgta, hogy menjen el és hagyja, hogy a természet - vagy bármilyen kegyetlen filozófia, ami irányítja ezt a fajt - tegye a dolgát.
A Tanács első szabálya az emberek számára világos volt: Ne avatkozzanak be természetfeletti kulturális gyakorlatokba. Az emberiség próbaidős volt, még mindig bizonyítva, hogy helyet érdemel a Galaktikus Asztalnál.
De a kölyök nyöszörgött és Aria mellkasában felszabadult valami ősi ösztön. Előrelépett, a tömeg moraja azonnal elcsendesedett. Valahol egy kereskedő holografikus képernyője mormolt valamit majd elsötétedett. Aria érezte magán száz földönkívüli tekintetét, de tovább haladt, ment a sérült test felé a kör közepén.
"Ember!" - a hang olyan volt, mintha követ őrölnének - mindez tökéletes galaktikus szabványnyelven. Alfa Threx, a falka vezetője kilépett a harcosok által formált körből. Páncélján ott volt számtalan elmúlt csata nyoma, dárdája halkan zúgott a visszafojtott energiától.
"Állj meg!" De Aria nem állt meg. Letérdelt a kölyök mellé, térdei hozzáértek az űrállomás hideg padlójához, nem törődve a vérrel, ami beszivárgott a nadrágjába. Közelről már látta, hogy a kölyök fiú. Nagyjából 3 éves, vorkathi szabvány szerint. A szeme ránézett, telve fájdalommal és zavarodottsággal, és még valamivel, ami túlmutatott fajtája félelmén.
"Ez nem a te dolgod" Alpha Threx szólalt meg, de dárdáját nem emelte meg. Még nem.
"A törvényünk világos, a gyengét átadjuk az ürességnek. Ez az erő útja."
Aria kezei gyakorlottan mozogtak, ahogy előhúzott egy orvosi szkennert a csomagjából. A kölyök sérülései komolyak voltak, repedt gerinc, belső vérzés, összeomlott tüdő - ami kezelhető lett volna megfelelő felszereléssel. De itt nem a kezeléssel volt baj.
"A törvényetek" - mondta halkan, miközben nem nézett fel munkájából - "a tietek. De én ember vagyok és nálunk mások a törvények." Hallotta, ahogy az alfák közelebb jönnek. A páncéllemezeik összecsengtek afféle szinkronizált fenyegetésként. A fotondárdákat feltöltötték. Jellegzetes hangjuk betöltötte a levegőt. Aria szíve a torkában dobogott, de a keze nem remegett, amikor bőrragasztóval lekezelte a kölyök legnagyobb sérülését.
"Mersz a saját törvényeidről beszélni, amikor vorkathi törvénnyel állsz szemben?"
Alfa Threx hangja most közelebb volt, egészen felette. "A te fajtád éppen kikerült a bölcsőből. Nem tudsz semmit az erőről. Semmit a fegyelemről, ami egy birodalom összekovácsolásához kellett."
Aria végül felnézett, bele az alfa sisakjának fekete álarcába.
"Igaza van" - mondta. "Mi gyengék vagyunk a maga mércéjével. Éppen hogy felfedeztük a saját naprendszerünket, nemhogy meghódítsunk másokat. Nincsenek birodalmaink, nincs harcos kódunk ami ellenségeink csontjába van vésve."
Visszafordult a kölyökhöz, akinek légzése stabilizálódott a kezelés hatására. "Viszont van ilyenünk" - és miközben az egész piac figyelt és egy tucat fotondárda meredt rá, Aria lehajolt és ajkát a kölyök homlokához érintette. Gyengéd csók volt, olyasmi, amit egy anya adhat az ijedt gyerekének. Ami azt mondja, hogy nem vagy egyedül, nem feledkeztünk el rólad, megérdemled a szeretetet csupán azért, mert létezel. A kölyök szemei kitágultak és halk nyögés hagyta el a torkát. Nem a fájdalomtól, hanem a csodálkozástól. Az ezt követő csend teljes volt. Aria visszahúzódott, szeme ismét a sisakra meredt.
"Mi ezt könyörületnek hívjuk. Lehet, hogy ez gyengévé tesz minket. Lehet, hogy sohasem lesz olyan birodalmunk, mint nektek. De nem is hagyjuk a gyerekeinket meghalni egy hideg fémpadlón."
Egy hosszú percig semmi nem mozdult. A piac megfagyott az időben, minden lény visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor alfa Threx olyat tett, amire senki sem számított. Leeresztette lándzsáját, a fényáram leállt és a fegyver hegye megérintette a talajt úgy, amit a galaxis valamennyi teremtménye megadásnak értékelt. Nem vereségnek, inkább elismerésnek. A körben a többi alfa ugyanígy tett, egymás után eresztették le fotonlándzsáikat. Alfa Threx felnyúlt és levette sisakját, szabaddá téve arcát, ami csupa szöglet és sebhely volt. Szemei izzottak, mint kis napok.
"17 birodalmat hódítottam meg" - mondta reszelős hangon, ami az érzelmeiről tanúskodott. "Vezettem a csapatomat keresztül a háború tüzén és győztesként kerültem ki belőle. Ismerem az erő mindegyik formáját." Lenézett a kölyökre majd vissza Ariára. "De még nem láttam senkit, aki így nézett volna szembe a biztos halállal egy idegen kölyök miatt. Nálatok ez tényleg mindennapos?"
Aria azokra gondolt, akik berohantak az égő épületekbe, azokra szülőkre, akik testükkel védték gyermekeiket. Minden idegenre, aki megállt valahol, hogy segítsen valakinek.
"Elég mindennapos" - mondta. Az alfa elgondolkodott, majd szokatlanul óvatosan és finoman felemelte a kölyköt hatalmas karjaival. "Segítesz megmenteni" - mondta. Nem kérés volt, hanem kijelentés.
Ahogy haladtak az orvosi részleg felé, a tömeg kettévált előttük. Alpha Trex megint megszólalt: "A Tanács fél a fajtátoktól, Aria ember. Látják technológiai elmaradottságotokat, és úgy gondolják, nem jelentetek fenyegetést. De én láttam birodalmakat felemelkedni és elbukni, tudom, mi épít fel igazán egy civilizációt - és mi rombolja le őket." Lenézett az ölben tartott kölyökre, aki egyik kis mancsával felnyúlt és megérintette páncéljának lemezét. "Nem a fegyvereink ereje határoz meg minket, hanem, hogy mit akarunk megvédeni." A többi alfa felvette mögötte az alakzatot. Leeresztették lándzsáikat a tisztelet jeleként, amit előtte még sohasem tettek egy ember előtt.
Az elkövetkező években, mikor az emberiség már elfoglalta helyét a galaxis nagyhatalmai között, a történészek sokat vitatkoztak arról, vajon melyik volt az a pillanat, amelyik megváltoztatta a Tanács véleményét az emberiségről. Néhányan azt mondták, akkor, amikor az emberiség sikeresen védett meg egy idegen világot. Mások idézték forradalmi műszaki áttöréseiket. De a vorkathik jobban tudták. Emlékeztek a napra, amikor egy puhabőrű ember fegyverek és páncél nélkül egy haldokló kölyök mellett térdelt és megmutatta nekik, mit jelent az igazi erő. A vorkathik nagy csarnokába pedig , ahol a dicsőség kőbe és dalba volt vésve, egy új szobor került. Egy nő megcsókolta egy gyermek homlokát, miközben körülötte a galaxis legnagyobb harcosai tiszteletük jeléül leengedték lándzsáikat.
Vissza az oldal tetejére ... >>> Vissza a Zsámbéki-medence Regionális Hírmagazin főoldalára ... >>>
