Tel.: 20-921-6851
E-mail: ujsag@zsambekimedence.hu
2015. július


Róma egy zsámbéki szemével I. rész
Via ducit omnis Roma

Minden út Rómába vezet. És tényleg. Végigsétálok a zsámbéki piacon kis sporttáskámmal – igen, sporttáskával; az új gurulós bőrönd, amit a Ryanairtől kaptam a szétszakított kínai fejében,
(lásd milánói útibeszámoló) most otthon maradt. Nyár van, éljen a könnyített felszerelés! Szóval, végigsétálok a zsámbéki piacon, felszállok kedvenc fehér buszunkra és némi zötyögés után átvergődöm a Széll Kálmán tér (Moszkva tér? ez önmagában megérne egy cikket) építkezési forgatagán. Kimetrózom a „Kökire”, kicsit plázázok, majd a bkk nem túl régi, de annál zseniálisabb találmányával, a 200E busszal bő negyedóra alatt kint vagyok a reptéren. Mindezt összesen írd és mondd 1260 forintból. (560+2x350). A reptérről pedig Róma már tényleg csak egy ugrás. (Budapest-Róma menetidő 1 óra 25 perc, Zsámbék – Ferihegy T2 menetidő ca. 2 óra)



De ne szaladjunk ennyire előre. Ahogy a nagyok mondják – és talán teszik is – az utazást élvezd, ne csak a megérkezést. Ennek jegyében választottam a kalandosabb változatot, no taxi, no ismerős, csak így egyszerűen busz és metró, ahogy a nép egyszerű gyermekéhez illik. A tömeg-, bocsánat, közösségi közlekedésre tartalékidőt képezve olyan jól sikerül a dolog, hogy még a Köki plázában is bolyongtam kicsit, beleértve egy kedélyes beszélgetést Mercédesszel, a szépszemű parfümöslánnyal.

No lám, megint elkanyarodtam. Látok egy csillogó szempárt, és mindjárt összegabalyodnak fejemben a gondolatok. Szóval 200E. Ami alacsonypadlós, gyakran jár és ennek megfelelően elég sok külföldi is igénybe veszi. A reptérnek jót tett az olcsójárat-dömping. Van utas, van mozgás. A biztonsági ellenőrzés kulturáltsága is határozottan javult az utóbbi időben. Udvarias, mosolygós fiatalok, civil ruhában, nyelvtudással. Hozzám is angolul szólnak – kedvenc világosszürke vászonzakóm ezúttal is hozza a formáját. A tranzitot meg egyszerűen imádom. Ezúttal whiskyt lehet kóstolni, meg vörösbort. A magamfajta majdnem-absztinensnek ennyi pont elég a stresszoldáshoz. Persze a lányok is kedvesek, helyesek.

Feltöltöm üres műanyagpalackjaimat jóféle pesti csapvízzel, befalom a szendvicseket, nézem kicsit a gépeket. Ellennék itt egész nap, majd kitalálom a módját. Pl. lehetnék én is kóstoltató hostess. (de legalábbis host). Beszállás. Most időben vagyunk.



A Ryanair prospektus büszkén hirdeti, hogy az ő járataiknál a legkevesebb a késés. Elhelyezkedünk, indulunk. Folyosó felől ülök, már szenderednék elfelé, mikor oldalba löknek. Nem, nem veszek semmit, azért se – motyogom félkábán. Nem érdemes megint beájulni, mindjárt megérkezünk.



Leszállunk, kiszállunk, kint vagyunk. Akárki akármit mond, ezt nem lehet megszokni. Ez nem normális dolog, hogy felszállsz Pesten és másfél óra múlva ott vagy Rómában (vagy bárhol) a reptér előtt, nyüzsgő délies népek és egy rakás pálma között. Miközben egyetlen civil vagy egyenruhás bürokrata nem szólt hozzád a felszállás óta. Úgyhogy ne szidja nekem senki az EU-t. Tudom, hogy ez a dolog nem fog a végtelenségig tartani, így hát használjuk ki. Sose fogom elfelejteni az egykori felvidéki kiránduláshoz tartozó (Cseh-szlovák) határátlépés gyomorszorító izgalmát – DDR-ről, vagy akár csak hazánk nyugati határáról nem is beszélve.

Szép nagy piros shuttle (inga) busz vinne be a centrumba 3.90-ért. Megállás nélkül. Azért se.



Szórakozni jöttem, nem keresztülszáguldani mindenen. Megkeresem a helyi buszt, 1,20-ért(!) elvisz a metróig. Beülök hátra. Mellettem barna bőrű szépség. Ránézek, szélesen elmosolyodik. Tudom, a zakó meg a sárga ing, de azért visszamosolygok. Ezt meg tudnám szokni.

Megérkezünk, keresem a metrót. Minden új, de hamar eligazodom. Mint tudjuk, aki a Józsefvárosban nőtt fel, az a jég hátán is megél. Jég most nincs, meleg van, de nem durvább, mint otthon. (Viszont ez a villamos szemmel láthatóan ma már nem megy sehová, úgyhogy másikat kell keresnem)



A metrójegy 1.50 az automatából. A Terminiig (pályaudvar) kéne menjek, de leszállok eggyel előbb, már megint a kalandvágy. Viktor Emánuel park, itt készül néhány afrikai hangulatú kép. (ekkor még nem sejtettem, hogy néhány hónap elteltével a pesti parkokban is lehet Africa-feeling fotósorozatot csinálni).



Van az utcán mindenféle náció, Milánó... után ez egy teljesen másik Olaszországnak tűnik. Sok időm nincs néprajzi tanulmányokra, esni kezd az eső. Ahhoz képest, hogy otthon rekkenő hőséggel ijesztgettek a haverok meg az időjós. Elérek a pályaudvarra, ez is plázás, zajlik az élet.



Ha már Milánót említettem: pont söpör ki az expressz, olasz TGV, 3 óra 20 perc alatt ér célhoz.



Megnézem az automatában a jegyet, 100 euro. A sima jegy ugyanoda csak 60, de az a vonat több, mint nyolc órát megy. Majd legközelebb. Keressük meg a szállást. Nincs messze, de első ránézésre nem túl biztató, egy pesti bérház lépcsőházában több szállodai recepció.



Megyek egy kört a környéken, hely nincs, árak horrorisztikusak. (140-170 eur/nap, mindössze három (olasz) csillag a pályaudvar közelében – ami enyhén szólva sem számít elit negyednek.) Visszamegyek, már csak azért is, mert megint esik az eső. Bent már jobban néz ki, a személyzet kedves. Az e-mail foglalásom is előkerül. Volt némi bizonytalanság bennem, mert vissza nem igazolták, de így izgalmasabb. Nagy baj nem lehet, meleg van, aludtam már pályaudvaron nem egyszer, igaz, nem mostanában. A szoba 69 pénz per nap reggelivel. Kicsi, de tiszta, kényelmes, a fürdőszoba pedig most lett felújítva, maradok. Meg hová is mennék már ilyenkor?

Kipakolás, fürdés, átöltözés és még belefér egy esti ismerkedés a várossal. (A felhők közben szerencsére elvonultak.) Keresztül a pályaudvari nyüzsgésen, el Diocletianus fürdői mellett.



Körbenézek a Piazza della Repubblica ívelt házai között, majd dél felé veszem az irányt a via Nazionalén. Balra hamarosan feltűnnek Traianus palotájának maradványai. (Traianus alatt érte el a Római Birodalom legnagyobb kiterjedését).



Innen már csak kis séta Róma tulajdonképpeni központja, a II. Viktor Emánuel emlékmű hatalmas márvány épülete a piazza Venezián. Tovább balra már a Fórum romjai látszanak, jobbra pedig a belváros keskeny utcácskái. De már késő van, hazasétálok, hagyjunk holnapra is.

Reggel korán kelés, imádok kényelmesen reggelizni. Ha már benne van az árban. Az idő jó, fázni nem fogok. Műanyag palack a kulacstartóban, indulhatunk. Átvágok a már ismerős Terminin, hatalmas reggeli élet. Ki a pályaudver elé, tovább a tegnap este már felderített Repubblica térre a félköríves épületekkel és a művészi szökőkúttal.



Fordulás balra, most már szinte helybéliként, tovább a via Nazionálén. Mindenfelé dolguk után siető helyiek és ráérősebben nézdegélő koránkelő turisták. Sok drága szálloda van errefelé, majd legközelebb, ha megfogtam a jackpotot. Nemsokára megint ott állok a hófehér Viktor Emánuel emlékmű előtt. A lépcső belső felére kis, őrzött kapun lehet bemenni, már innen is jó a kilátás. Az épület tetejéről nyilván még jobb, de most valamiért – lehet, korán van – nem lehet bemenni.



Nem szoktam pontos útitervet készíteni, hagyjunk teret a rögtönzésnek. Elindulok a piazza Veneziáról a belváros felé. Látok egy táblát Fontana di Trévi felirattal. Ez ismerős az utikönyvből, célnak éppen jó lesz. Némi kódorgás után megtalálom a kicsiny teret a szűk utcák labirintusában. A kutat éppen átépítik, de hová dobom így a hazulról hozott húszforintost?



Az olaszok is gondoltak erre, meg nyilván az aprópénz jól jön a városi tanácsnak is. Az elkerített területen kívülre telepítettek egy nagyobbfajta lavórt, mögé raktak egy posztert, amin a kút látszik, még felállványozatlan állapotában. Elé raktak egy korlátot, oldalra meg plexit tettek – ne guruljanak össze-vissza a mellédobott pénzek. Amit a néphit szerint háttal kell bedobni.



Nekem erős a hitem, úgyhogy szembe álltam, az első huszast így is mellédobtam. Mentségemre szóljon, lökdöstek a háttal dobáló kínaiak. (még jó, hogy fejbe nem dobtak egy kétjüanossal) A következő huszas már betalált Dobtam hozzá egy 20 centest is, ne kelljen annyit váltaniuk az építkezésre gyűjtőknek. A hasznot meg lenyúlja a pénzváltó. Sétálok tovább, a védelmi minisztérium épülete előtt beleakadok egy őrségváltásba. A fiatal fiúk és lányok szemmel láthatóan komolyan veszik a feladatukat, precízen masíroznak a hosszú pikákkal.



Jó tíz perc után kijutok a Tevere (Tiberis) partjára. Balra a platánok mögött kerek barnás épület, ez csak az Angyalvár lehet.



A hidak szépek, az egyik teljesen párizsias. (Szemben az Igazságügyi Palota).



Átkelek az Angyalvár felé, útközben fényképezés.



A Vatikánból jövő menekülőfolyosóról, amit fal takar, elfeledkezem, nincs is róla kép. A másik parton eljutok a Kiegyezés sugárútig (via della Conciliazione, az olasz állam és a Vatikán megbékélése jegyében), szemben feltűnik a Szent Péter Bazilika.



Átküzdöm magam a zarándokok és turisták (zarándokló turisták) népes hadán, kiérek a hatalmas térre. Megcsodálom az oszloperdőt, elképzelem, ahogy Őszentsége háromszázezer embernek misézik. (hivatalos adatok szerint ennyien férnek be a térre). Most szerencsére kevesebben vagyunk.







Elsétálok mindenhová, ahová lehet. Benézek a vatikáni postahivatalba.



Kijövet megcsodálom a svájci gárdisták ruháját. Magam is híve vagyok az élénkebb színekkel operáló férfidivatnak, de ez még annál is erősebb.



A bazilika elé már csak sorállás után lehet bejutni.



A mai programba ez már nem fér bele, így hát elindulok visszafelé, le a folyópartra. Útközben fali ivókutak. Minden kútnál iszom és újratöltöm a kulacsot, biztos ami biztos. (ne járjak úgy, mint szerencsétlen Bismarck hadihajó – lásd vonatkozó irodalmat). Szóval, tankolok, amikor lehet. Mondják, ne igyunk csapvizet sehol. Négy napig azt ittam, semmi bajom nem lett - utána sem, itthon sem. (Pedig amúgy elég érzékeny vagyok arra, mit eszem vagy iszom.)



Közben igyekszem az árnyékban maradni, dél felé járunk, a napon már nem túl kellemes ilyenkor. A vízivás rendben is lenne, csak a másik felével van baj. Rómában nincs annyi illemhely (wc), mint más európai nagyvárosban. Legalábbis én nem találom őket. Jövök visszafelé a folyóparton. Még búcsút intek az Angyalvárnak és beveszem magam a házrengetegbe.



Keresem az egykori lóversenyteret. (Piazza Navona). Hosszában könnyebb megtalálni, mint keresztben, úgyhogy szerencsésen beleakadok. (Kedves Olvasóim megnyugtatására, akik esetleg izgulnak értem: van nálam térkép. Na, holnap este nem lesz, el is tévedek majd…)



Szóval Piazza Navona. Kultikus találkozóhely, vásártér, bambulda, miegyéb. Körben árnyékos teraszok. Még nincsenek tömve, lecsapok egy asztalra. Fitogtatom nemlétező olasztudásom: Giorno, una bira per favore! Magabiztosan, jó kiejtéssel. (gondolom én). A fiatal pincér veszi a lapot, mondja, legyen kettő, ő is inna egyet. Rajtam nem múlik, hajrá. Szerencsére nem gondolja komolyan. Ahogy talán a képen is látszik, ez egy hét eurós sör. És csak négy deci. Úgyhogy kellő tisztelettel kortyolgatom. Elülök mellette másfél órát, ha már ennyi volt a beugró. Közben telik a terasz. Irigykedve néznek rám, ez a legjobb asztal.



A sör elfogy, mielőtt teljesen megmelegedne, én is kilazultam, gyerünk tovább. Elbúcsúzom a Tuccitól és barátságos személyzetétől és nekicihelődöm ismét.



Gábor barátom itthon lelkemre kötötte, keressem meg a tér környékén Róma legjobb fagyizóját. (ezúton is köszönöm a térképet meg a könyveket, továbbá a számos jótanácsot). Fagyizó van rengeteg, de egyikre sincs kiírva, hogy ez a legjobb, úgyhogy bánatosan leteszek a desszertről. Dél-délkelet felé tartok, egy kis téren piac van. Középen emelkedik a szomorú sorsú Giordano Bruno komor szobra.



Valahogy kikeveredem a folyópartra, eljutok egy szigetig. (Isola Tiberina). A szigeten hatalmas kórház.



Átkelek az egyik hídon, visszajövök a szigeten át, nagyon tetszik a dolog.



Sétálok tovább lefelé a folyóparton, meg akarom találni az Igazság Száját. Egy kis templomban van az Aventinus domb sarkánál, de nem találom. Magamat kárpótolandó fel akarok mászni a dombra, de a folyó felől nem tudok. Tatarozzák. Nem a folyót, nem is a dombot, hanem a parti oldalon felfelé vezető lépcsőt. Az egész el van kerítve, partizánkodni sem tudok. Nagy sóhajtással veszem tudomásul, hogy vagy visszafordulok, vagy megkerülöm az egész dombot. Nem azért jöttem ennyit, hogy bárhonnan visszaforduljak, marad a megkerülés. (Már pedig én felmegyek oda, ahol az a sok ember nézelődik. Ez a már pedig bő egy órás sétát jelentett, dombnak fel.)





Jókora séta, már a domb másik oldalán vagyok, mikor találok egy csendes, felfelé vezető utcát.



Felérek. Ha már ennyit veszkődtem a feljutással, megnézek minden parkot, minden zeget-zugot.



A kilátás pazar, látni az egész várost. Persze az emlékmű innen is látszik, hátrébb pedig a Szent Péter bazilika kupolája.





A parkok szépek, csendesek, pedig sokan sétálnak bennük. Érik a narancs, a földön is jócskán akad belőlük. Vállalkozó szellemem meghátrál, hamar megrothadnak ebben a melegben.



A város felőli oldalon lejövök és leülök egy hangulatos rózsakertben. Szemben velem a holnapi etap, a Palatinus domb a romjaiban is impozáns palotamaradványokkal.



Jobbra pedig feltűnik Titus diadalíve és a Colosseum.



Erőgyűjtés után megcélzom őket. Délután öt óra van, már nem érdemes bemenni. Csinálok néhány lemenőnapos képet.



Még vissza kell verekednem magam a szállodáig, jól fog esni egy zuhany. Ahogy az Aventinus dombnál is kiderült, itt sem egyszerű a közlekedés. Az olaszok felismerve, hogy a turizmusba be is kell fektetni, mindenütt fúrnak-faragnak-hegesztenek. Közben meg építik a harmadik metrovonalat. (Linea C)



(aminek során folyton újabb és újabb páratlan régészeti leleltekre akadnak.) Útlezárások-kerítések-ideiglenes falak, terelőbólyák és –szigetek. A nép persze amúgy déliesen megy mindenfelé, a sárga mellényes önkéntesek és rendőrök néha fütyülnek meg intenek, de leginkább nem tudnak mit kezdeni az emberáradattal. Én is csatlakozom a nagy szabadsághoz, ami nem teljesen veszélytelen. Ahogy az úttesten csámpázom a kihelyezett vasjárda helyett, a busz centikkel megy el mellettem. A robogókról meg jobb nem beszélni. Elegáns üzletasszony magassarkú cipőben,, háziasszony főkötőben, idős néni szatyorral, fiatal suttyók minden mennyiségben és bőrszínnel, úriember zakóban, iparos szerszámtáskával, fehérköpenyes pék vagy hentes – midenki tolja ezerrel. És nem ütnek el senkit, nem mennek egymásnak és úgy egyébként is minden tülekedés ellenére nagyon toleránsnak tűnik az egész. Az autósok pedig jól viselik az egészet, nem szidják a robogósokat, nem is dudálnak rájuk, pedig egymásra annál inkább. Talán azért is ez a nagy tolerancia, mert aki ma autós, holnap már lehet, szintén robogóra pattan.

Megunva a késő délutáni csúcsforgalmat, visszasétálok a via Nazionálén. Megéheztem, a szendvicsek már elfogytak, nem tudok ellenállni a pizzaillatnak meg a fiatal srác invitálásának. Leülök a járdán lévő asztalhoz. Eszem egy közepesnél kicsit gyengébb pizzát 8 pénzért. Állítólag capricosa, kis tojásvég, három szem olajbogyó, egy szelet szalámi.



Mindegy, ettem Rómában „olasz” pizzát. A meglehetőst csúnya pincérnő? konyhás? még egy sörre, vagy legalább egy vízre rá akar beszélni. Csakazértse, egy férfiban legyen tartás. Ittam a kulacsomból. A pizza épphogy, a bútor igénytelen, és még a mosolygó, pár percre megálló turistalányok sem álltak kötélnek, pedig megtámogattam az üzletet és angolul bizonygattam, micsoda jó falatokat eszem. Lehet, az arckifejezésem elárult. Megint keresztülvágtam a Terminin, elbóklásztam a könyvüzletben majd vissza a szállodába. Ma nem lesz night life in Rome, elfáradtam. Fürdés, alvás.

HAMAROSAN FOLYTATOM! (nem fenyegetésnek szánom :)

Árkos Antal

Tetszett? Kérem, olvassa el az alábbiakat is, előre is köszönöm:

- Il Duomo (Milánó)
- Hétvége Bécsben
- Visszamentünk Párizsba
- Cigipénzből Párizsba
- Lángosch (Giessen, Wettenberg)
- Parlament és katedrális (Brüsszel)

Előkészületben:
- Róma egy zsámbéki szemével II. rész
- Magyar zászló a Hargitán (Erdélyi körutazás)
- Tériszony a Sasfészekben (Berchtesgaden, Obersalzberg)
- A Nagy Háború nyomában (Isonzó Expressz 2015)
- Hová lettek a mókusok? (Kékestető 2015)
Vissza az oldal tetejére ... >>>
Vissza a Zsámbéki-medence Regionális Hírmagazin főoldalára ... >>>